Amikor sportoltam

Petrus, a legkisebbik lány felvételire készül, és mivel abban az iskolában ahova jelentkezni szeretne, nagyon fontos a testi erőnlét, ezért  a felvételi vizsgák között fizikai felmérő is van. A szintek teljesíthetőek ugyan, de eléggé keménynek tűnnek, ezért döntöttünk, a tegnapi nappal kezdetét vette a felkészülés. Kemény és igazságos vagyok, ha sportról van szó.
Tudom mi az a kemény edzés, nem egészen 20 éven át megtapasztalhattam. Délelőtt suli, délután rohanás az egyik edzésre után futás a másikra, este már nem kellett ringatni. A hétvégén vagy meccsem volt vagy versenyem, esetleg mind a kettő, de általában csak fősportágamra mentem el. Nagyon szerettem sportolni, soha nem éreztem tehernek vagy nyűgnek az edzéseket, még akkor sem, ha egy nehéz tréning után a zuhany alatt könnyeim is folytak, mert nem sikerült jól valamelyik dobásom vagy az "edzőbá" leteremtett, mert nem koncentráltam kellőképp.
Azt mondták, "te biztosan sokra viszed majd a sportban, tehetséges vagy és sok áldozatot hozol érte". Majdnem igazuk lett, de az élet közbeszólt, mert a családot már akkor sem lehetett sportolói fizetésből eltartani, egyre többet és többet kellett dolgoznom. Fáradt voltam és nem tudtam úgy készülni, ahogy egy versenyre elvárt, egy napon csak annyit mondtam:
- Lajos bácsi, én befejezem...
Az edzőm megértette, volt még egy próbálkozása ugyan, mikor a cuccaimat leadtam, de látta rajtam, hogy elszánt vagyok (és szomorú). Nem mondom, hogy megbántam, de kevés felemelőbb pillanat létezik egy sportot szerető ember számára, mint amikor feláll a dobogóra és neki szól a himnusz, miközben a rajongók éltetik.
Ezek a dolgok járnak a fejemben, amikor Petrát "trenírozom" és látom a szenvedő arcát, amikor az 1 perces gyakorlat végén az 1 kilogrammos súlyt az 56-dik másodpercben majdnem elejti. Ilyenkor keményen rászólok:
- Akkor jó, amikor már fáj, úgy hogy, csináld még!
Nem tudom, hogy sikerül-e neki majd a felmérője, de legalább sportol, és én emlékezem közben egy kicsit.

Igaza van

"Hazám nem labdarúgóklub, hanem szuverén ország, amely önállóan hozza döntéseit, és nem hajlik meg semmilyen nyomás alatt, nem beszélve a fenyegetésekről. A 30-as évek óta nem volt ilyen súlyos gazdasági és politikai világválság" Hozzátette, hogy nem tűr el kritikát egy olyan szervezettől, amely "bűnrészes volt országa egy évtizeddel ezelőtti gazdasági összeomlásában, és szerepe volt az Európát valamint az Egyesült Államokat jelenleg sújtó bajok kialakulásában is."

Ezt Cristina Fernández Argentin miniszterelnök mondta az IMF-nek. A NŐ tuti egy domina, de igaza van, annyi biztos!

Vele: Cs. P.

- Milyen sokan vannak az Olimpián! Hol alszanak?
- Szállodákban.
- Miért, van annyi szálloda Angliában?
- Igen, van...
- Miért, Anglia mekkora város?

Hogy is van ez százados úr?

Néhány napja harsogja a média annak a pár rendőrnek az elfogatását, akiket korrupcióval és megvesztegetésük körülményeivel vádolnak. Teljesen ledöbbentem, mikor meghallottam egyikük nevét, róla soha nem tudtam volna elképzelni, hogy ilyet tesz. Na, nem mintha annyira becsülném, inkább egy velem történt eset miatt, aminek ő is részese volt.
Egy közeli ismerősöm anyagi zűrbe keveredett, s mivel tudtam, hogy jól fizető állása van, szívesen nyújtottam neki baráti kölcsönt. Papír és kamat nélkül. Annyit kértem tőle, hogy az autómhoz szerezzen be egy alkatrészt, amihez ő könnyen hozzájut a munkahelyi kapcsolatai révén. Természetesen a segítséget nem ingyen kértem. A lejárati időt három hónapban határoztuk meg, azt mondta ennyi idő elég lesz neki arra, hogy visszafizesse a kölcsön teljes összegét.
Eltelt a három hónap és én csak vártam és vártam... Az úriember nem jelentkezett. Néhányszor felhívtam, ő kért még néhány napot, én pedig újra vártam és vártam, míg nem néhány nap, hanem néhány hét eltelte után emberünk eltűnt. A telefonját kikapcsolta, az e-mailekre sem válaszolt. Elfogyott a türelmem. Mivel az autóm épp szervizben volt, egy barátomat megkértem, vigyen el adósom lakásához, hogy beszélhessek vele. Mit ad Isten, mikor odaértünk, ő épp akkor lépett ki a házuk kapuján. Próbáltam higgadt maradni, udvariasan figyelmeztetni, hogy már rég lejárt a határidő, adja vissza a pénzt, amivel tartozik. De mi tagadás, időnként szakadozott az a húr, talán egy-két csúnyább szó is kicsúszott a számon, de nem fenyegettem meg, semmi olyat nem tettem, amitől meg kellett volna ijednie. A pénzemet akartam, hisz nem kis összegről volt szó. Elmondtam, amit akartam, meg sem vártam, mit válaszol, beültem a kocsiba és ott hagytam őt az utca közepén, nem érdekeltek a mentegetőzései.
Néhány újabb eseménytelen nap után a főnököm keresett, közölte, hogy azonnal menjek, az Országos Főkapitányság bűnözéselleni osztályára, mert beszélni szeretnének velem. El sem tudtam képzelni, miért keresnek. Felettébb gyanús volt a dolog, mert magázódva köszöntöttek, ami kollégák között ugye nem szokás. Alig ültettek le, máris nekem szegezték a kérdést:
- Ismeri "xy" urat?
Balsejtelmem kezdett beigazolódni, hisz a név a nekem tartozó úriemberé volt. Nem mondhattam mást, ismerem. A következő kérdés szinte sokkolt:
- Miért fenyegette meg halásosan "xy" urat? Tisztában van azzal, hogy az ön által adott kölcsön uzsorának minősül?
Azt hittem rosszul hallok. Mint kiderült, a fickó feljelentett azzal, hogy a "bandámmal" odamentem a házához, ahol majdnem rátörtük a kaput, én pedig életveszélyesen megfenyegettem, mert nem tudta visszaadni a pénzt száz százalékos kamattal.
Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam, pár percig csak bambán néztem magam elé. Mikor magamhoz tértem valamennyire, elmondtam, mi történt, s hogy tanúkkal is tudom igazolni az esetet. Nem hittek nekem, figyelmeztettek, hogy ne hazudozzak össze-vissza, mert nagy baj lesz belőle. Adtak néhány percet, hogy gondolkodjam végig a dolgot és mondjam el nekik az igazat. Amikor egyedül maradtam, komolyan az járt a fejemben, ha kimegyek innen, megkeresem ezt a "csodálatos" embert, és ha már így feljelentett ok nélkül, hát akkor adok neki okot a feljelentésre. Ahogy ezen morfondíroztam, belépett a kihallgató helyiségbe egy nagy darab fickó. Bemutatkozott, H. Lajos százados volt.
Röviden és tömören intézte hozzám a mondanivalóját:
- Nem értem, hogy lehetsz te még rendőr! Ilyenek szégyenítik meg a testülelet! Annyi pénzt, amit te kölcsön adtál, a te beosztásoddal és fizetéseddel, csakis korrupcióval lehet összeszedni! Remélem, hamarosan ott végzed, ahová való vagy a társaiddal együtt!
Ezzel el is hagyta a helyiséget. Teljesen letaglózott, amit mondott, hogy jön ő ahhoz, hogy pálcát törjön felettem, hisz nem tettem semmi törvénybe ütközőt. Szinte fizikális fájdalmat éreztem a szavai hallatán. Pár perc múlva visszatértek kérdezőim, rákérdeztek, meggondoltam-e magam a történet elmondását illetőleg. Elegem volt, közöltem velük, hogy ha nincs több kérdésük, én távoznék, nem érek rá mindenféle zavarodott elme fikcióit boncolgatni. Még napokig rosszul éreztem magam, álmatlanul teltek az éjszakák, hála H. Lajos úr szavainak. A sebek nehezen gyógyultak.
A nekem tartozó ismerőssel már nem is foglalkoztam. Egy közös hölgy ismerős révén azonban mégis visszakaptam a pénzem, sőt az ígért alkatrész is megérkezett az autómhoz. A feljelentésből sem lett semmi érdekes módon.
Hogy miért jutott épp most eszembe ez a történet? A fent említett korrupciós vád egyik gyanúsítottja H. Lajos, aki annak idején nagyon féltette a mundér becsületét! Érdekes dolog ez, mert míg én nyugdíjba vonultam, és minden éjjel a szerelmemmel alszom egy ágyban, ő épp egy fogdában ücsörög, s a priccsét kénytelen a gondjaival megosztani. Hát hogy is van ez százados úr kérem?

Levél helyett

Kedves Bátyám!
Azért írok, mert hiányzol. Nem beszélgethetünk, hisz nem hallhatsz, nem tudom elmondani, mit gondolok és érzek.
Sokszor eszembe jutsz, felelevenednek a gyermekkor emlékei. Vajon te emlékszel? Sokszor biciklivel vittél az óvodába és Nelli nénihez, a pótnagyihoz. Sok mindent köszönhetek neked, így a rock zene szeretetét is. Még most is előttem van, ahogy a szimatszatyorból átalakított iskolatáskádra nagy betűkkel volt rávésve a Piramis és Suzie Quatro neve. A szekrényajtód belső feléről kedvenc színésznőd nézett vissza rám. Te kedveltetted meg velem a sportot. Mennyi mindent átéltünk a Népstadion lelátóin egy-egy Fradi : Újpest foci rangadó alkalmával! Aztán ott vannak a nagymamánál töltött nyaralások, a horgászversenyek, amiket annyiszor meg is nyertél.
Körülbelül tíz éves lehettem, mikor beteg lettél. Nagyon aggódtam érted. A szüleink nem merték nekem elmondani, de anyám kisírt szemeiből kiolvastam, hogy nagy baj van. Leukémiás voltál. Nem tudtam erről a betegségről semmit, csak annyit éreztem meg gyerekként belőle, hogy az életed a tét. Te pedig küzdöttél és győztél. Mint amikor birkózóként a szőnyegre léptél. Fityiszt mutattál a betegségnek, ami abban az időben tízezer gyermek közül egyet engedett ki a karmai közül. Büszke voltam rád, ahogy most is az vagyok.
Aztán nemsokára megnősültél, eltávolodtunk egymástól. Mindketten éltük az életünket. Ha találkoztunk, akkor is csak pár szót váltottunk, mindenki járta tovább a maga útját. Elváltál egyszer, majd egy újabb kapcsolat következett, s megint válás. Mikor harmadjára nősültél, reménykedtem, hogy talán megnyugszol végre, helyes irányba terelődik az életed. De te pár hónap után azzal fogadtál:
- Külön költözünk, valami nem megy!
Akkor még azt gondoltam, ez valami átmeneti állapot, hisz szerettétek egymást. Aztán eljött az a szörnyű áprilisi nap. Anyánk zokogva hívott:
- Gyere azonnal, a bátyád felakasztotta magát! A szomszéd fiú vágta el a kötelet, nem lélegzik!
Először azt hittem, ez csak valami ostoba tréfája a sorsnak, de nem így volt. Őrült tempóban rohantam hozzád. Az időközben érkező mentőorvos már nem tudott segíteni rajtad. Anyánk sokkot kapott, a mai napig nem heverte ki azt a napot, azóta is mentálisan sérült.
Nem tudtam sírni akkor. Még a temetésen sem. Talán egy hónap is eltelt, mikor először éreztem, hogy összegyűlnek a könnyek a szemem sarkában. Végigzokogtam az éjszakát. A szívemmel akkor temettelek el.
Hat év telt el azóta. Az emlékek nem halványulnak el bennem, most is hiányzol. talán egyszer lesz olyan hely, ahol még beszélgethetünk. Mindenről, amire nem volt időnk.
Ölel: Öcséd

Hajléktalanok

Hosszú éveken át vigyáztam az emberek hétköznapjait, részese lettem sok lélekmelengető és megrendítő esetnek, így az alábbinak is.
Pontosan már nem emlékszem a dátumra, valamikor 6-7 éve egy fárasztó nappali műszak végefelé történt. Bevonulás előtt szokásunkhoz híven végigjártuk az útvonalunkat, nagyobb figyelmet szentelve a veszélyesebbnek tartott helyeknek. A Városliget is ilyen környéknek számított, sőt számít a mai napig. Ez az a hely, ahol napközben pihennek, sportolnak, de napnyugta után már tisztességes ember nem szívesen teszi be a lábát. A fák között sötét alakok osonnak nem épp becsületes üzleteiket bonyolítva. Elszaporodtak a drogdílerek és velük együtt a kábítószeresek is.Nem volt ritka az sem, hogy mindenféle identitás-zavarban szenvedő emberek lestek itt áldozataikra, nem is hiába. Egy szóval "gázos" környék volt a liget, gyakran fogtunk el többszörösen büntetett zsiványokat a bokrok között, a fák alatt.
Azon a napon is valami hasonlóra számítottunk. Épp bekanyarodtam a Közlekedési Múzeum előtti útra, mikor kollégámmal együtt arra lettünk figyelmesek, hogy tőlünk jó pár méterre a múzeum mellett kiállított mozdony tövében két sötét alak mocorog. Gyorsan fékeztem, kiugrottunk az autóból, hogy megnézzük, mi történik ott. Két, korunkbeli fiatalember próbált meg elhelyezkedni hevenyészett, rongyokból összetákolt fekvőhelyen. Elkértem az irataikat, leellenőriztem őket, miközben néhány kérdést tettem fel nekik, mégis mit keresnek az utcán. A válaszaikból ítélve rögtön sejtettem, nem szokványos hajléktalanokról van szó. Választékosan beszéltek, tisztelettel. Két elkeseredett ember története rajzolódott ki előttem.
Egyiküket a családja semmizte ki, mikor a szüleik meghaltak, a kedves testvérek úgy gondolták eladják a  házat öccsük feje felől. Olyan csalárd módon intézték az ügyet, hogy egyetlen fillért sem kapott az örökségből, s a házat is el kellett hagynia. Most két diplomával, kiváló angol és német nyelvtudással, egy váltás garnitúra ruhával kénytelen az utcán tölteni az éjszakát.
A másikuk története szokványosabb volt, Jó szakmával (ács és állványozó) lépett ki a semmibe egy rossz házasságból. Amit kemény munka árán megszerzett az évek folyamán, azt az exfeleség és az újonnan felbukkant nagy "ő" szépen elorozta. Így ő is az utcán tölti az éjszakáit.
Mindkettőjük panaszkodott, hogy mivel nincs elég ruhájuk, még egy állásinterjúra sem tudnak elmenni, így valószínű, hogy csak nagyon nehezen kapnak majd munkát. Míg beszéltek, azon gondolkodtam, hogyan segíthetnék nekik és akkor eszembe jutottak az autóm csomagtartójában mág régóta pihenő, kidobásra ítélt, bezsákolt holmik.
Elköszöntünk a két embertől, bementünk a kapitányságra, leadtuk az autót. Átöltöztem, s máris indultam vissza a Városligetbe. Ahogy odaártem hozzájuk és rájuk köszöntem, rögtön felismertek, s mivel már nem voltam szolgálatban, tegezve üdvözöltek. Mondtam, hogy segíteni szeretnék rajtuk, elővettem a csomagtartóból az összecsomagolt ruhákat, cipőket. A két férfi csak nézett rám, először nem szóltak semmit, majd egyikük odalépett hozzám és nagyon halkan csak ennyit mondott:
- Örökké hálásak leszünk neked! Köszönjük!
Láttam a könnyeket a szemeikben, zavarban voltunk mindannyian, így gyorsan kezet fogtam velük és elköszöntem.
Hogy az esetnek van-e tanulsága? Talán csak annyi, soha ne szégyellj adni, nem tudhatod, holnap mi történik veled.

Biciklis idegen

Mindig késő este viszem ki a kutyát a ház elé sétálni, hogy ne nyüszítsen hajnalok hajnalán az ajtónkban jelezve, hogy neki sürgős és halaszthatatlan elintéznivalója van odakinn.
Pár napja sem mentünk messzire. Cseppke is inkább csak szaglászott, együtt hallgattuk az este zajait, mígnem egy közeledő, sötétbe burkolózó alakra lettünk figyelmesek. Egy kerékpárt tolt, valamiféle szerszám volt rá erősítve, talán kasza. Rögtön ráparancsoltam a kutyára, hogy maradjon csendben, ne ugassa meg az idegent csak azért, hogy hangjával felverje a szomszédokat. Tőlünk pár méterre mégis megtorpant az idegen, felénk nézett, mi is figyeltük őt. Hosszúnak tűnő másodpercek teltek el, mire újra elindult egyenesen felénk. Befordultunk a sarkon a kutyával, de a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, a saroktól nem messzire megálltam. Gondoltam, bevárom az ipsét, míg elmegy előttem. Tudni akartam, miféle alakok járkálnak erre ilyen későn. Nem többet, tán két percet vártam, de nem bukkant fel a biciklis. Már rég ide kellett volna érnie. Visszasétáltam a sarokhoz, hogy meglessem, hol tart, de sehol nem láttam senkit. Az idegen úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Elképzelni nem tudom, hová lett, ha visszafordult, látnom kellett volna, mivel hosszú és egyenesen lejtős az utca, a következő kereszt út is távolabb van, arra sem mehetett. Kereket oldott az "éjszakai kaszás".
Azóta is, ha esténként viszem ki a kutyát, szinte reménykedem, hátha feltűnik az idegen. Biztos nem hagynám annyiban és megtudakolnám tőle, a múltkor vajon hová tűnt olyan hirtelen. Bár nem vagyok félős, azért remélem, a válasz nem lesz "szellemes".

Second Hand

Rájöttem, hogy a nők tökéletesen alkalmasak arra, hogy átvegyék a világ felett az uralmat.

Dolgunkat intézni mentünk be a városba, tizenöt éves nevelt lányomat (Kamilla) fényképeztetni, mivel lemaradt az iskolai fotózásról.

Gondoltam, ha már itt vagyunk, használjuk ki az alkalmat, nézzünk be a turkálóba, mivel aznap teljes árukészlet csere volt. Mikor odaértünk, már láttam nem kevés a bent lévő emberek száma, de megígértem a gyereknek, nem hátrálhattam meg. Ahogy beléptünk, már kezdtem érezni, mennyire hibás lépés volt, amire elszántam magam. Kamilla egy pillanat alatt eltűnt a sorok között, csak remélni mertem, hogy valamikor előkerül. Én mindig tudtam, hogy a nők imádnak vásárolni, de amit itt műveltek, semmihez nem volt hasonlítható! Kiéhezett hiénaként lesték egymást, tépték ki a „prédát” egymás kezéből, ami hol egy nadrág, hol egy blúz, esetleg csak egy aprócska fehérnemű volt. Gátlástalanul kapkodták le magukról a ruhadarabjaikat, hogy felpróbálják az éppen kiszemelt „újat”, semmi nem zavartatta őket. Körülbelül száz nőnemű tobzódott az üzletben, mindenen és mindenkin átgázolva túrtak, válogattak, méricskéltek. A hímeket csekély létszámmal képviseltük, mindössze hárman voltunk, bár a másik kettőt illetően felmerült bennem a kétség, ahogy a sorok között babarózsaszín ingükben vizslatták a terepet. Csak ott álltam, próbáltam minél kisebb ponttá zsugorodni a tömegben, amikor egy élemedett korú matróna – akinek feltételezhetően útjában álltam - úgy penderített arrébb a száznyolcvan centimmel és százhúsz kilómmal, mint könnyű pruszlikot a lenge nyári szellő. A hirtelen felismerés következtében a úrrá lett rajtam a rémület:

- Úristen, ezek bármit képesek megtenni egy jó kis ruciért! Képesek lennének leigázni a világot, ha utána megkaphatják a soha ki nem merülő turkálójukat…

Nem kellenek ide fegyveres katonák, elit alakulatok! Tereljünk össze ötven-százezer vásárlásra kiéhezett nőt és „turkáltassuk” velük halálra az ellenséget, vetkőztessük ki mindenéből. A Föld leigázása ezeknek a nőknek csak egy kis munka utáni „turi” lenne fáradtság nélkül, mosolyogva, de vérben forgó szemekkel…

Emberek! Férfitársaim! Tisztában vagytok ti azzal, hogy a nőknek egy újabb faját hoztuk létre, tudatlanul képeztük ki őket „turkálónak” álcázott kiképző bázisokon, akik képesek a legkisebb félelem érzése nélkül cselekedni?

Kertelek én is

Az ágyásban nőnek a zöldségek, a kert csupa zöld. Tényleg majdnem készen vagyunk! Büszke vagyok magunkra, szép munkát végeztünk!
A dolgos napok alatt jöttem rá, hogy én egy igazi "paraszt" vagyok a szó pozitív értelmében. Talán apámtól, de az is lehet anyai nagyapámtól örököltem ezt, aki több holdföldet művelt gépek és mások segítsége nélkül - kulák volt. Hát most én is megéreztem a föld "ízét"! Most érzem azt, hogy én mindig is ezt szeretem volna csinálni, "túrni a földet", ahogy sokan mondják rossz ízű megjegyzésként.
Új álmokat dédelgetek, kis gazdaságot szeretnék, hajnalban kelni, állatokat etetni,  járni a földet, munkálkodni rajta, miközben figyelném, hogy sarjad az új hajtás, mert ugye "a gazda szemátől hízik a józság". Ismerem magam, képes vagyok keményen dolgozni, nem okoz gondot, ha keményen meg kell fogni a munkát. Néha kicsit elkeseredem, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt én elterveztem de, megrázom magam és akkor is megcsinálom, amit kitaláltam(tunk). Ami talán még jobban ösztökél az az, ami az elmúlt hetekben történt, olyan dolgokat oldottam meg, készítettem el, amit ezelőtt még soha nem csináltam. Sikerrel.
Ha az én egyetlenemmel (aki mindenben a társam és óriási segítségem)  úgy döntünk, hogy belevágunk egy kis vidéki gazdálkodásba, akkor azt hiszem, mindkettőnk élete kiteljesedik, mert azt teszük majd, amit mindig is akartunk, de társak nélkül nem ment! Időm lenne, míg ő a munkahelyén dolgozna, én otthon tevékenykednék, mégis mindketten tennénk a dolgunkat, amire itt még lehetőségünk sincs.