Petrus, a legkisebbik lány felvételire készül, és mivel abban az iskolában ahova jelentkezni szeretne, nagyon fontos a testi erőnlét, ezért a felvételi vizsgák között fizikai felmérő is van. A szintek teljesíthetőek ugyan, de eléggé keménynek tűnnek, ezért döntöttünk, a tegnapi nappal kezdetét vette a felkészülés. Kemény és igazságos vagyok, ha sportról van szó.
Tudom mi az a kemény edzés, nem egészen 20 éven át megtapasztalhattam. Délelőtt suli, délután rohanás az egyik edzésre után futás a másikra, este már nem kellett ringatni. A hétvégén vagy meccsem volt vagy versenyem, esetleg mind a kettő, de általában csak fősportágamra mentem el. Nagyon szerettem sportolni, soha nem éreztem tehernek vagy nyűgnek az edzéseket, még akkor sem, ha egy nehéz tréning után a zuhany alatt könnyeim is folytak, mert nem sikerült jól valamelyik dobásom vagy az "edzőbá" leteremtett, mert nem koncentráltam kellőképp.
Azt mondták, "te biztosan sokra viszed majd a sportban, tehetséges vagy és sok áldozatot hozol érte". Majdnem igazuk lett, de az élet közbeszólt, mert a családot már akkor sem lehetett sportolói fizetésből eltartani, egyre többet és többet kellett dolgoznom. Fáradt voltam és nem tudtam úgy készülni, ahogy egy versenyre elvárt, egy napon csak annyit mondtam:
- Lajos bácsi, én befejezem...
Az edzőm megértette, volt még egy próbálkozása ugyan, mikor a cuccaimat leadtam, de látta rajtam, hogy elszánt vagyok (és szomorú). Nem mondom, hogy megbántam, de kevés felemelőbb pillanat létezik egy sportot szerető ember számára, mint amikor feláll a dobogóra és neki szól a himnusz, miközben a rajongók éltetik.
Ezek a dolgok járnak a fejemben, amikor Petrát "trenírozom" és látom a szenvedő arcát, amikor az 1 perces gyakorlat végén az 1 kilogrammos súlyt az 56-dik másodpercben majdnem elejti. Ilyenkor keményen rászólok:
- Akkor jó, amikor már fáj, úgy hogy, csináld még!
Nem tudom, hogy sikerül-e neki majd a felmérője, de legalább sportol, és én emlékezem közben egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése