Levél helyett

Kedves Bátyám!
Azért írok, mert hiányzol. Nem beszélgethetünk, hisz nem hallhatsz, nem tudom elmondani, mit gondolok és érzek.
Sokszor eszembe jutsz, felelevenednek a gyermekkor emlékei. Vajon te emlékszel? Sokszor biciklivel vittél az óvodába és Nelli nénihez, a pótnagyihoz. Sok mindent köszönhetek neked, így a rock zene szeretetét is. Még most is előttem van, ahogy a szimatszatyorból átalakított iskolatáskádra nagy betűkkel volt rávésve a Piramis és Suzie Quatro neve. A szekrényajtód belső feléről kedvenc színésznőd nézett vissza rám. Te kedveltetted meg velem a sportot. Mennyi mindent átéltünk a Népstadion lelátóin egy-egy Fradi : Újpest foci rangadó alkalmával! Aztán ott vannak a nagymamánál töltött nyaralások, a horgászversenyek, amiket annyiszor meg is nyertél.
Körülbelül tíz éves lehettem, mikor beteg lettél. Nagyon aggódtam érted. A szüleink nem merték nekem elmondani, de anyám kisírt szemeiből kiolvastam, hogy nagy baj van. Leukémiás voltál. Nem tudtam erről a betegségről semmit, csak annyit éreztem meg gyerekként belőle, hogy az életed a tét. Te pedig küzdöttél és győztél. Mint amikor birkózóként a szőnyegre léptél. Fityiszt mutattál a betegségnek, ami abban az időben tízezer gyermek közül egyet engedett ki a karmai közül. Büszke voltam rád, ahogy most is az vagyok.
Aztán nemsokára megnősültél, eltávolodtunk egymástól. Mindketten éltük az életünket. Ha találkoztunk, akkor is csak pár szót váltottunk, mindenki járta tovább a maga útját. Elváltál egyszer, majd egy újabb kapcsolat következett, s megint válás. Mikor harmadjára nősültél, reménykedtem, hogy talán megnyugszol végre, helyes irányba terelődik az életed. De te pár hónap után azzal fogadtál:
- Külön költözünk, valami nem megy!
Akkor még azt gondoltam, ez valami átmeneti állapot, hisz szerettétek egymást. Aztán eljött az a szörnyű áprilisi nap. Anyánk zokogva hívott:
- Gyere azonnal, a bátyád felakasztotta magát! A szomszéd fiú vágta el a kötelet, nem lélegzik!
Először azt hittem, ez csak valami ostoba tréfája a sorsnak, de nem így volt. Őrült tempóban rohantam hozzád. Az időközben érkező mentőorvos már nem tudott segíteni rajtad. Anyánk sokkot kapott, a mai napig nem heverte ki azt a napot, azóta is mentálisan sérült.
Nem tudtam sírni akkor. Még a temetésen sem. Talán egy hónap is eltelt, mikor először éreztem, hogy összegyűlnek a könnyek a szemem sarkában. Végigzokogtam az éjszakát. A szívemmel akkor temettelek el.
Hat év telt el azóta. Az emlékek nem halványulnak el bennem, most is hiányzol. talán egyszer lesz olyan hely, ahol még beszélgethetünk. Mindenről, amire nem volt időnk.
Ölel: Öcséd

Hajléktalanok

Hosszú éveken át vigyáztam az emberek hétköznapjait, részese lettem sok lélekmelengető és megrendítő esetnek, így az alábbinak is.
Pontosan már nem emlékszem a dátumra, valamikor 6-7 éve egy fárasztó nappali műszak végefelé történt. Bevonulás előtt szokásunkhoz híven végigjártuk az útvonalunkat, nagyobb figyelmet szentelve a veszélyesebbnek tartott helyeknek. A Városliget is ilyen környéknek számított, sőt számít a mai napig. Ez az a hely, ahol napközben pihennek, sportolnak, de napnyugta után már tisztességes ember nem szívesen teszi be a lábát. A fák között sötét alakok osonnak nem épp becsületes üzleteiket bonyolítva. Elszaporodtak a drogdílerek és velük együtt a kábítószeresek is.Nem volt ritka az sem, hogy mindenféle identitás-zavarban szenvedő emberek lestek itt áldozataikra, nem is hiába. Egy szóval "gázos" környék volt a liget, gyakran fogtunk el többszörösen büntetett zsiványokat a bokrok között, a fák alatt.
Azon a napon is valami hasonlóra számítottunk. Épp bekanyarodtam a Közlekedési Múzeum előtti útra, mikor kollégámmal együtt arra lettünk figyelmesek, hogy tőlünk jó pár méterre a múzeum mellett kiállított mozdony tövében két sötét alak mocorog. Gyorsan fékeztem, kiugrottunk az autóból, hogy megnézzük, mi történik ott. Két, korunkbeli fiatalember próbált meg elhelyezkedni hevenyészett, rongyokból összetákolt fekvőhelyen. Elkértem az irataikat, leellenőriztem őket, miközben néhány kérdést tettem fel nekik, mégis mit keresnek az utcán. A válaszaikból ítélve rögtön sejtettem, nem szokványos hajléktalanokról van szó. Választékosan beszéltek, tisztelettel. Két elkeseredett ember története rajzolódott ki előttem.
Egyiküket a családja semmizte ki, mikor a szüleik meghaltak, a kedves testvérek úgy gondolták eladják a  házat öccsük feje felől. Olyan csalárd módon intézték az ügyet, hogy egyetlen fillért sem kapott az örökségből, s a házat is el kellett hagynia. Most két diplomával, kiváló angol és német nyelvtudással, egy váltás garnitúra ruhával kénytelen az utcán tölteni az éjszakát.
A másikuk története szokványosabb volt, Jó szakmával (ács és állványozó) lépett ki a semmibe egy rossz házasságból. Amit kemény munka árán megszerzett az évek folyamán, azt az exfeleség és az újonnan felbukkant nagy "ő" szépen elorozta. Így ő is az utcán tölti az éjszakáit.
Mindkettőjük panaszkodott, hogy mivel nincs elég ruhájuk, még egy állásinterjúra sem tudnak elmenni, így valószínű, hogy csak nagyon nehezen kapnak majd munkát. Míg beszéltek, azon gondolkodtam, hogyan segíthetnék nekik és akkor eszembe jutottak az autóm csomagtartójában mág régóta pihenő, kidobásra ítélt, bezsákolt holmik.
Elköszöntünk a két embertől, bementünk a kapitányságra, leadtuk az autót. Átöltöztem, s máris indultam vissza a Városligetbe. Ahogy odaártem hozzájuk és rájuk köszöntem, rögtön felismertek, s mivel már nem voltam szolgálatban, tegezve üdvözöltek. Mondtam, hogy segíteni szeretnék rajtuk, elővettem a csomagtartóból az összecsomagolt ruhákat, cipőket. A két férfi csak nézett rám, először nem szóltak semmit, majd egyikük odalépett hozzám és nagyon halkan csak ennyit mondott:
- Örökké hálásak leszünk neked! Köszönjük!
Láttam a könnyeket a szemeikben, zavarban voltunk mindannyian, így gyorsan kezet fogtam velük és elköszöntem.
Hogy az esetnek van-e tanulsága? Talán csak annyi, soha ne szégyellj adni, nem tudhatod, holnap mi történik veled.

Biciklis idegen

Mindig késő este viszem ki a kutyát a ház elé sétálni, hogy ne nyüszítsen hajnalok hajnalán az ajtónkban jelezve, hogy neki sürgős és halaszthatatlan elintéznivalója van odakinn.
Pár napja sem mentünk messzire. Cseppke is inkább csak szaglászott, együtt hallgattuk az este zajait, mígnem egy közeledő, sötétbe burkolózó alakra lettünk figyelmesek. Egy kerékpárt tolt, valamiféle szerszám volt rá erősítve, talán kasza. Rögtön ráparancsoltam a kutyára, hogy maradjon csendben, ne ugassa meg az idegent csak azért, hogy hangjával felverje a szomszédokat. Tőlünk pár méterre mégis megtorpant az idegen, felénk nézett, mi is figyeltük őt. Hosszúnak tűnő másodpercek teltek el, mire újra elindult egyenesen felénk. Befordultunk a sarkon a kutyával, de a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, a saroktól nem messzire megálltam. Gondoltam, bevárom az ipsét, míg elmegy előttem. Tudni akartam, miféle alakok járkálnak erre ilyen későn. Nem többet, tán két percet vártam, de nem bukkant fel a biciklis. Már rég ide kellett volna érnie. Visszasétáltam a sarokhoz, hogy meglessem, hol tart, de sehol nem láttam senkit. Az idegen úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Elképzelni nem tudom, hová lett, ha visszafordult, látnom kellett volna, mivel hosszú és egyenesen lejtős az utca, a következő kereszt út is távolabb van, arra sem mehetett. Kereket oldott az "éjszakai kaszás".
Azóta is, ha esténként viszem ki a kutyát, szinte reménykedem, hátha feltűnik az idegen. Biztos nem hagynám annyiban és megtudakolnám tőle, a múltkor vajon hová tűnt olyan hirtelen. Bár nem vagyok félős, azért remélem, a válasz nem lesz "szellemes".

Second Hand

Rájöttem, hogy a nők tökéletesen alkalmasak arra, hogy átvegyék a világ felett az uralmat.

Dolgunkat intézni mentünk be a városba, tizenöt éves nevelt lányomat (Kamilla) fényképeztetni, mivel lemaradt az iskolai fotózásról.

Gondoltam, ha már itt vagyunk, használjuk ki az alkalmat, nézzünk be a turkálóba, mivel aznap teljes árukészlet csere volt. Mikor odaértünk, már láttam nem kevés a bent lévő emberek száma, de megígértem a gyereknek, nem hátrálhattam meg. Ahogy beléptünk, már kezdtem érezni, mennyire hibás lépés volt, amire elszántam magam. Kamilla egy pillanat alatt eltűnt a sorok között, csak remélni mertem, hogy valamikor előkerül. Én mindig tudtam, hogy a nők imádnak vásárolni, de amit itt műveltek, semmihez nem volt hasonlítható! Kiéhezett hiénaként lesték egymást, tépték ki a „prédát” egymás kezéből, ami hol egy nadrág, hol egy blúz, esetleg csak egy aprócska fehérnemű volt. Gátlástalanul kapkodták le magukról a ruhadarabjaikat, hogy felpróbálják az éppen kiszemelt „újat”, semmi nem zavartatta őket. Körülbelül száz nőnemű tobzódott az üzletben, mindenen és mindenkin átgázolva túrtak, válogattak, méricskéltek. A hímeket csekély létszámmal képviseltük, mindössze hárman voltunk, bár a másik kettőt illetően felmerült bennem a kétség, ahogy a sorok között babarózsaszín ingükben vizslatták a terepet. Csak ott álltam, próbáltam minél kisebb ponttá zsugorodni a tömegben, amikor egy élemedett korú matróna – akinek feltételezhetően útjában álltam - úgy penderített arrébb a száznyolcvan centimmel és százhúsz kilómmal, mint könnyű pruszlikot a lenge nyári szellő. A hirtelen felismerés következtében a úrrá lett rajtam a rémület:

- Úristen, ezek bármit képesek megtenni egy jó kis ruciért! Képesek lennének leigázni a világot, ha utána megkaphatják a soha ki nem merülő turkálójukat…

Nem kellenek ide fegyveres katonák, elit alakulatok! Tereljünk össze ötven-százezer vásárlásra kiéhezett nőt és „turkáltassuk” velük halálra az ellenséget, vetkőztessük ki mindenéből. A Föld leigázása ezeknek a nőknek csak egy kis munka utáni „turi” lenne fáradtság nélkül, mosolyogva, de vérben forgó szemekkel…

Emberek! Férfitársaim! Tisztában vagytok ti azzal, hogy a nőknek egy újabb faját hoztuk létre, tudatlanul képeztük ki őket „turkálónak” álcázott kiképző bázisokon, akik képesek a legkisebb félelem érzése nélkül cselekedni?

Kertelek én is

Az ágyásban nőnek a zöldségek, a kert csupa zöld. Tényleg majdnem készen vagyunk! Büszke vagyok magunkra, szép munkát végeztünk!
A dolgos napok alatt jöttem rá, hogy én egy igazi "paraszt" vagyok a szó pozitív értelmében. Talán apámtól, de az is lehet anyai nagyapámtól örököltem ezt, aki több holdföldet művelt gépek és mások segítsége nélkül - kulák volt. Hát most én is megéreztem a föld "ízét"! Most érzem azt, hogy én mindig is ezt szeretem volna csinálni, "túrni a földet", ahogy sokan mondják rossz ízű megjegyzésként.
Új álmokat dédelgetek, kis gazdaságot szeretnék, hajnalban kelni, állatokat etetni,  járni a földet, munkálkodni rajta, miközben figyelném, hogy sarjad az új hajtás, mert ugye "a gazda szemátől hízik a józság". Ismerem magam, képes vagyok keményen dolgozni, nem okoz gondot, ha keményen meg kell fogni a munkát. Néha kicsit elkeseredem, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt én elterveztem de, megrázom magam és akkor is megcsinálom, amit kitaláltam(tunk). Ami talán még jobban ösztökél az az, ami az elmúlt hetekben történt, olyan dolgokat oldottam meg, készítettem el, amit ezelőtt még soha nem csináltam. Sikerrel.
Ha az én egyetlenemmel (aki mindenben a társam és óriási segítségem)  úgy döntünk, hogy belevágunk egy kis vidéki gazdálkodásba, akkor azt hiszem, mindkettőnk élete kiteljesedik, mert azt teszük majd, amit mindig is akartunk, de társak nélkül nem ment! Időm lenne, míg ő a munkahelyén dolgozna, én otthon tevékenykednék, mégis mindketten tennénk a dolgunkat, amire itt még lehetőségünk sincs.