Levél helyett

Kedves Bátyám!
Azért írok, mert hiányzol. Nem beszélgethetünk, hisz nem hallhatsz, nem tudom elmondani, mit gondolok és érzek.
Sokszor eszembe jutsz, felelevenednek a gyermekkor emlékei. Vajon te emlékszel? Sokszor biciklivel vittél az óvodába és Nelli nénihez, a pótnagyihoz. Sok mindent köszönhetek neked, így a rock zene szeretetét is. Még most is előttem van, ahogy a szimatszatyorból átalakított iskolatáskádra nagy betűkkel volt rávésve a Piramis és Suzie Quatro neve. A szekrényajtód belső feléről kedvenc színésznőd nézett vissza rám. Te kedveltetted meg velem a sportot. Mennyi mindent átéltünk a Népstadion lelátóin egy-egy Fradi : Újpest foci rangadó alkalmával! Aztán ott vannak a nagymamánál töltött nyaralások, a horgászversenyek, amiket annyiszor meg is nyertél.
Körülbelül tíz éves lehettem, mikor beteg lettél. Nagyon aggódtam érted. A szüleink nem merték nekem elmondani, de anyám kisírt szemeiből kiolvastam, hogy nagy baj van. Leukémiás voltál. Nem tudtam erről a betegségről semmit, csak annyit éreztem meg gyerekként belőle, hogy az életed a tét. Te pedig küzdöttél és győztél. Mint amikor birkózóként a szőnyegre léptél. Fityiszt mutattál a betegségnek, ami abban az időben tízezer gyermek közül egyet engedett ki a karmai közül. Büszke voltam rád, ahogy most is az vagyok.
Aztán nemsokára megnősültél, eltávolodtunk egymástól. Mindketten éltük az életünket. Ha találkoztunk, akkor is csak pár szót váltottunk, mindenki járta tovább a maga útját. Elváltál egyszer, majd egy újabb kapcsolat következett, s megint válás. Mikor harmadjára nősültél, reménykedtem, hogy talán megnyugszol végre, helyes irányba terelődik az életed. De te pár hónap után azzal fogadtál:
- Külön költözünk, valami nem megy!
Akkor még azt gondoltam, ez valami átmeneti állapot, hisz szerettétek egymást. Aztán eljött az a szörnyű áprilisi nap. Anyánk zokogva hívott:
- Gyere azonnal, a bátyád felakasztotta magát! A szomszéd fiú vágta el a kötelet, nem lélegzik!
Először azt hittem, ez csak valami ostoba tréfája a sorsnak, de nem így volt. Őrült tempóban rohantam hozzád. Az időközben érkező mentőorvos már nem tudott segíteni rajtad. Anyánk sokkot kapott, a mai napig nem heverte ki azt a napot, azóta is mentálisan sérült.
Nem tudtam sírni akkor. Még a temetésen sem. Talán egy hónap is eltelt, mikor először éreztem, hogy összegyűlnek a könnyek a szemem sarkában. Végigzokogtam az éjszakát. A szívemmel akkor temettelek el.
Hat év telt el azóta. Az emlékek nem halványulnak el bennem, most is hiányzol. talán egyszer lesz olyan hely, ahol még beszélgethetünk. Mindenről, amire nem volt időnk.
Ölel: Öcséd