Hajléktalanok

Hosszú éveken át vigyáztam az emberek hétköznapjait, részese lettem sok lélekmelengető és megrendítő esetnek, így az alábbinak is.
Pontosan már nem emlékszem a dátumra, valamikor 6-7 éve egy fárasztó nappali műszak végefelé történt. Bevonulás előtt szokásunkhoz híven végigjártuk az útvonalunkat, nagyobb figyelmet szentelve a veszélyesebbnek tartott helyeknek. A Városliget is ilyen környéknek számított, sőt számít a mai napig. Ez az a hely, ahol napközben pihennek, sportolnak, de napnyugta után már tisztességes ember nem szívesen teszi be a lábát. A fák között sötét alakok osonnak nem épp becsületes üzleteiket bonyolítva. Elszaporodtak a drogdílerek és velük együtt a kábítószeresek is.Nem volt ritka az sem, hogy mindenféle identitás-zavarban szenvedő emberek lestek itt áldozataikra, nem is hiába. Egy szóval "gázos" környék volt a liget, gyakran fogtunk el többszörösen büntetett zsiványokat a bokrok között, a fák alatt.
Azon a napon is valami hasonlóra számítottunk. Épp bekanyarodtam a Közlekedési Múzeum előtti útra, mikor kollégámmal együtt arra lettünk figyelmesek, hogy tőlünk jó pár méterre a múzeum mellett kiállított mozdony tövében két sötét alak mocorog. Gyorsan fékeztem, kiugrottunk az autóból, hogy megnézzük, mi történik ott. Két, korunkbeli fiatalember próbált meg elhelyezkedni hevenyészett, rongyokból összetákolt fekvőhelyen. Elkértem az irataikat, leellenőriztem őket, miközben néhány kérdést tettem fel nekik, mégis mit keresnek az utcán. A válaszaikból ítélve rögtön sejtettem, nem szokványos hajléktalanokról van szó. Választékosan beszéltek, tisztelettel. Két elkeseredett ember története rajzolódott ki előttem.
Egyiküket a családja semmizte ki, mikor a szüleik meghaltak, a kedves testvérek úgy gondolták eladják a  házat öccsük feje felől. Olyan csalárd módon intézték az ügyet, hogy egyetlen fillért sem kapott az örökségből, s a házat is el kellett hagynia. Most két diplomával, kiváló angol és német nyelvtudással, egy váltás garnitúra ruhával kénytelen az utcán tölteni az éjszakát.
A másikuk története szokványosabb volt, Jó szakmával (ács és állványozó) lépett ki a semmibe egy rossz házasságból. Amit kemény munka árán megszerzett az évek folyamán, azt az exfeleség és az újonnan felbukkant nagy "ő" szépen elorozta. Így ő is az utcán tölti az éjszakáit.
Mindkettőjük panaszkodott, hogy mivel nincs elég ruhájuk, még egy állásinterjúra sem tudnak elmenni, így valószínű, hogy csak nagyon nehezen kapnak majd munkát. Míg beszéltek, azon gondolkodtam, hogyan segíthetnék nekik és akkor eszembe jutottak az autóm csomagtartójában mág régóta pihenő, kidobásra ítélt, bezsákolt holmik.
Elköszöntünk a két embertől, bementünk a kapitányságra, leadtuk az autót. Átöltöztem, s máris indultam vissza a Városligetbe. Ahogy odaártem hozzájuk és rájuk köszöntem, rögtön felismertek, s mivel már nem voltam szolgálatban, tegezve üdvözöltek. Mondtam, hogy segíteni szeretnék rajtuk, elővettem a csomagtartóból az összecsomagolt ruhákat, cipőket. A két férfi csak nézett rám, először nem szóltak semmit, majd egyikük odalépett hozzám és nagyon halkan csak ennyit mondott:
- Örökké hálásak leszünk neked! Köszönjük!
Láttam a könnyeket a szemeikben, zavarban voltunk mindannyian, így gyorsan kezet fogtam velük és elköszöntem.
Hogy az esetnek van-e tanulsága? Talán csak annyi, soha ne szégyellj adni, nem tudhatod, holnap mi történik veled.