Álmomban

Tiszta volt az éjszaki égbolt, kéz a kézben álltunk alatta és a csillagokat néztük. Gyönyörű volt! Hirtelen az égből óriási, fehér labdák kezdtek hullani, szétzúztak mindent, amire ráestek, házak, autók váltak semmivé.
- Elkezdődött! - mondtad és mosolyogva bámultad a hulló labdákat. Nagyon megijedtem: 
- Még ne, még nem vagyok készen! - kiáltottam, de te csak mosolyogtál tovább és vártad, hogy beteljesüljön az, amire minden keresztény vár, hogy találkozz Jézussal. Riadtan ébredtem, szörnyű álomnak tűnt az egész, nem a haláltól féltem, tudtam, hogy csak a testem múlik el, a lelkem tovább él Isten országában, amely oly gyönyörű és tökéletes. Teljes leizzadtam, a tenyerem nyirkos volt és hangosan ziháltam. Mitől félek? Később azon gondolkodtam, hogy "még nem vagyok készen" felkiáltásom annak szólt, hogy még nem tettem meg mindent, amit úgy gondolom, hogy Isten feladatul szánt nekem. Ettől rémültem meg annyira.
A mai napig is tisztán emlékszem az álmom minden pillanatára. Uram még dolgom van, te tudod.

"Nem a futás a legfontosabb az életemben, hanem hogy hiszek Istenben."
(Nelli Cooman 1989)

Biciklis idegen

Mindig késő este viszem ki a kutyát a ház elé sétálni, hogy ne nyüszítsen hajnalok hajnalán az ajtónkban jelezve, hogy neki sürgős és halaszthatatlan elintéznivalója van odakinn.
Pár napja sem mentünk messzire. Cseppke is inkább csak szaglászott, együtt hallgattuk az este zajait, mígnem egy közeledő, sötétbe burkolózó alakra lettünk figyelmesek. Egy kerékpárt tolt, valamiféle szerszám volt rá erősítve, talán kasza. Rögtön ráparancsoltam a kutyára, hogy maradjon csendben, ne ugassa meg az idegent csak azért, hogy hangjával felverje a szomszédokat. Tőlünk pár méterre mégis megtorpant az idegen, felénk nézett, mi is figyeltük őt. Hosszúnak tűnő másodpercek teltek el, mire újra elindult egyenesen felénk. Befordultunk a sarkon a kutyával, de a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, a saroktól nem messzire megálltam. Gondoltam, bevárom az ipsét, míg elmegy előttem. Tudni akartam, miféle alakok járkálnak erre ilyen későn. Nem többet, tán két percet vártam, de nem bukkant fel a biciklis. Már rég ide kellett volna érnie. Visszasétáltam a sarokhoz, hogy meglessem, hol tart, de sehol nem láttam senkit. Az idegen úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Elképzelni nem tudom, hová lett, ha visszafordult, látnom kellett volna, mivel hosszú és egyenesen lejtős az utca, a következő kereszt út is távolabb van, arra sem mehetett. Kereket oldott az "éjszakai kaszás".
Azóta is, ha esténként viszem ki a kutyát, szinte reménykedem, hátha feltűnik az idegen. Biztos nem hagynám annyiban és megtudakolnám tőle, a múltkor vajon hová tűnt olyan hirtelen. Bár nem vagyok félős, azért remélem, a válasz nem lesz "szellemes".

Second Hand

Rájöttem, hogy a nők tökéletesen alkalmasak arra, hogy átvegyék a világ felett az uralmat.

Dolgunkat intézni mentünk be a városba, tizenöt éves nevelt lányomat (Kamilla) fényképeztetni, mivel lemaradt az iskolai fotózásról.

Gondoltam, ha már itt vagyunk, használjuk ki az alkalmat, nézzünk be a turkálóba, mivel aznap teljes árukészlet csere volt. Mikor odaértünk, már láttam nem kevés a bent lévő emberek száma, de megígértem a gyereknek, nem hátrálhattam meg. Ahogy beléptünk, már kezdtem érezni, mennyire hibás lépés volt, amire elszántam magam. Kamilla egy pillanat alatt eltűnt a sorok között, csak remélni mertem, hogy valamikor előkerül. Én mindig tudtam, hogy a nők imádnak vásárolni, de amit itt műveltek, semmihez nem volt hasonlítható! Kiéhezett hiénaként lesték egymást, tépték ki a „prédát” egymás kezéből, ami hol egy nadrág, hol egy blúz, esetleg csak egy aprócska fehérnemű volt. Gátlástalanul kapkodták le magukról a ruhadarabjaikat, hogy felpróbálják az éppen kiszemelt „újat”, semmi nem zavartatta őket. Körülbelül száz nőnemű tobzódott az üzletben, mindenen és mindenkin átgázolva túrtak, válogattak, méricskéltek. A hímeket csekély létszámmal képviseltük, mindössze hárman voltunk, bár a másik kettőt illetően felmerült bennem a kétség, ahogy a sorok között babarózsaszín ingükben vizslatták a terepet. Csak ott álltam, próbáltam minél kisebb ponttá zsugorodni a tömegben, amikor egy élemedett korú matróna – akinek feltételezhetően útjában álltam - úgy penderített arrébb a száznyolcvan centimmel és százhúsz kilómmal, mint könnyű pruszlikot a lenge nyári szellő. A hirtelen felismerés következtében a úrrá lett rajtam a rémület:

- Úristen, ezek bármit képesek megtenni egy jó kis ruciért! Képesek lennének leigázni a világot, ha utána megkaphatják a soha ki nem merülő turkálójukat…

Nem kellenek ide fegyveres katonák, elit alakulatok! Tereljünk össze ötven-százezer vásárlásra kiéhezett nőt és „turkáltassuk” velük halálra az ellenséget, vetkőztessük ki mindenéből. A Föld leigázása ezeknek a nőknek csak egy kis munka utáni „turi” lenne fáradtság nélkül, mosolyogva, de vérben forgó szemekkel…

Emberek! Férfitársaim! Tisztában vagytok ti azzal, hogy a nőknek egy újabb faját hoztuk létre, tudatlanul képeztük ki őket „turkálónak” álcázott kiképző bázisokon, akik képesek a legkisebb félelem érzése nélkül cselekedni?

Kertelek én is

Az ágyásban nőnek a zöldségek, a kert csupa zöld. Tényleg majdnem készen vagyunk! Büszke vagyok magunkra, szép munkát végeztünk!
A dolgos napok alatt jöttem rá, hogy én egy igazi "paraszt" vagyok a szó pozitív értelmében. Talán apámtól, de az is lehet anyai nagyapámtól örököltem ezt, aki több holdföldet művelt gépek és mások segítsége nélkül - kulák volt. Hát most én is megéreztem a föld "ízét"! Most érzem azt, hogy én mindig is ezt szeretem volna csinálni, "túrni a földet", ahogy sokan mondják rossz ízű megjegyzésként.
Új álmokat dédelgetek, kis gazdaságot szeretnék, hajnalban kelni, állatokat etetni,  járni a földet, munkálkodni rajta, miközben figyelném, hogy sarjad az új hajtás, mert ugye "a gazda szemátől hízik a józság". Ismerem magam, képes vagyok keményen dolgozni, nem okoz gondot, ha keményen meg kell fogni a munkát. Néha kicsit elkeseredem, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt én elterveztem de, megrázom magam és akkor is megcsinálom, amit kitaláltam(tunk). Ami talán még jobban ösztökél az az, ami az elmúlt hetekben történt, olyan dolgokat oldottam meg, készítettem el, amit ezelőtt még soha nem csináltam. Sikerrel.
Ha az én egyetlenemmel (aki mindenben a társam és óriási segítségem)  úgy döntünk, hogy belevágunk egy kis vidéki gazdálkodásba, akkor azt hiszem, mindkettőnk élete kiteljesedik, mert azt teszük majd, amit mindig is akartunk, de társak nélkül nem ment! Időm lenne, míg ő a munkahelyén dolgozna, én otthon tevékenykednék, mégis mindketten tennénk a dolgunkat, amire itt még lehetőségünk sincs.

Ezermester

Nem vagyok ezermester, de azért én is próbálkozom megjavítani ezt, azt.
A gyerekek és jómagam áldásos tevékenységeként két szék is beszakadt alattunk a közelmúltban. Akkor még úgy gondoltam - mi sem egyszerűbb ennél -, gyorsan megjavítom a székek kárpitborítású ülőkéit.
Az én drága angyalommal rögtön autóba pattantunk, s meg sem álltunk a legközelebbi barkács áruházig, hogy megvásároljuk az anyagokat. Persze, mint annyiszor most is voltak intő jelek, amiket nem voltam hajlandó tudomásul venni.
Miután méretre vágattuk a falapokat, elkezdtünk apró szög vagy csavar után kutatni, amivel a kárpitot és a szivacsot kellett a fához rögzítenem. Először az aktuális három betűs áruház polcait vizsgáltuk át alaposan, hiába. Lelkesedésünkből mit sem veszítve átsiettünk a konkurrenciához, hátha ott sikerrel járunk. Persze, ott sem leltünk semmi olyanra, amire szükségünk lett volna. Ekkor már elgondolkodtam azon a belső hangon: ne csináld! Az én drágámnak eszébe jutott, hogy régebben, egy szintén nagyon fontos "csavaros ügyet" egy erre specializálódott üzletben vásárolt csavarral sikerült megoldani. Na akkor hajrá! Irány az említett bolt, ahol próbálkozásainkat végre siker koronázta.
Otthon rögtön neki láttam a javításnak. Fűrészeltem, reszeltem, már csak a kárpitozás volt vissza. Hát... Egy centis csavarokat félkilós kalapáccsal eltalálni úgy, hogy az ujjam ne sérüljön, szinte lehetetlen feladat. Szerintem óriási önuralomról és tűrőképességről tettem bizonyságot, hogy minden egyes ütés után csak a fogaim között szisszenjek fel és ne hangosan káromkodjak, mivel galamblelkű kedvesem a közelben tartózkodott.
Közel másfél órás küzdelem után elkészült a mű. Büszkén hordoztam körbe a lakásban, mint török aga a levágott gyaúr fejét. Még órákig nézegettem volna alkotásomat, ha az én egyetlenem, szívem szép szerelme meg nem szólal:
- Nagyon szép! Milyen ügyes vagy! De miért van fordítva rajta a minta?
Valóban. Miért? Teljesen összeomlottam, sajgó ujjaim lüktetése az agyvelőmig hatolt, a levágott apró darabokról leesett szálkák érezhetően vájták a húsomba magukat. Kínomban csak ennyire futotta:
- Ugye, nem baj, ha nem kezdem újra?
- Dehogy! Ez így is szebb, mint volt - szólt az én tündérbogaram bájos, gyermeki mosolyával az arcán, s mire észbekaptam, már el is tűnt mellőlem.

Korai reggelek

Nem mindegy, az ember hogyan ébred. Van, hogy pokolba kívánjuk a reggelt, mikor a vekker szinte a velőnkig hatoló csörömpöléssel ébreszt. Sőt még a ébresztőre beállított mobil lágy muzsikája is sérti a fülünket. Az ilyen reggeleken sokszor a nap végéről álmodozunk, miközben álmosan vánszorgunk ki a hálószobából.

Aztán vannak olyan reggelek is - akár ez a mai -, mikor felébredni érdemes, de felkelni tilos! Olyan ajándék birtokosa lehetsz, amiről addig álmodni sem mertél...

Azt mondják az "okosok", a reggeli szerelmeskedés a hosszú élet titka. Többek között. Ha ez igaz, akkor vagy örökké fogok élni, vagy hosszú életem végére egy hirtelen baleset tesz pontot. Ha minden hímnemű társam ilyen csodás, mesés kényeztetésben részesülhetne, mint jómagam, a világ sokkal szebb és élhetőbb lenne, mivel kevesebb frusztrált férfi járna-kelne a világban. De addig is, míg keveseknek adatik meg az élmény, a többieknek nem marad más, csak az irigykedés. Most nagyképű lennék?

A kora reggel történtek után remegtem a fejem búbjától a lábam ujjáig, hosszú percekig szólni sem tudtam. Közben az én drágám karját az enyémbe fonva édes álomba merült. Miután magamhoz tértem, néztem a hajnal kirajzolódó körvonalait, miközben egy soha szűnni nem akaró kéjes mosoly ült ki az arcomra, mintegy a történtekkel  is pofont adva a szürke, unalmas hétköznapoknak.

My baby

A buszon utaztunk. Ő ott ült előttem és én csak néztem őt és arra gondoltam, olyan ő nekem, mint egy nagy "baba". Bájos, aranyos. Olyan ő, akiről gondoskodhatok.
Fiatal pár szállt fel babakocsival a buszra. A gyermek édesen aludt, mit sem törődve a világ zajával.
S akkor ő hirtelen megmozdult. Fel sem fogtam, mi történik, már elhárította a kisgyermek arca felé közeledő hátitáskát. Megdöbbentő volt ez a CSAK számára természetes mozdulat. Én észre sem vettem, hogy baj közeleg. Ahogy más sem.
Hát úgy látszik, az én "babám" nem csak aranyos, de gondoskodó is... Ezért még inkább szeretem és tisztelem őt. Szívembe zártam a pillanatot.

Azok a hétfő reggelek

Szeretem a hétfői napot, reggel frissen, vidáman, kipihenten ébrednek a gyerekek. Hangos szó nélkül, csendben készülődnek és boldog mosollyal az arcukon indulnak iskolába. Délután mindegyik csemete időben haza ér, beszámolnak az iskolában történtekről és az uzsonna után neki látnak a leckeírásnak. A vacsorát követően édesanyjuk aláírja az aznap kapott ötösöket és a dicséreteket az ellenőrzőjükben. Később mindenki elfoglalja magát: olvas, rejtvényt fejt, társasjátékozik. Este szófogadóan, csendben indulnak fürdeni és az esti búcsúpuszi után mindenki nyugovóra tér.
Csodalatos álmomból ajtócsapkodásra, kiabálásra riadtam:
- Pet gyere már ki a fürdőből, órák óta bent vagy!
ÚRISTEN, MEGINT EGY HÉTFŐ REGGEL!

Éhes vagyok!

Miközben kiment a hálószobából, magam elé mormoltam:
- Éhes vagyok!
Látszólag nem törődött zsörtölődésnek is tűnhetö duruzsolásommal.
Ráadásul eltűnt. Már épp azon gondolkodtam, hogy leteremtsem, miért nem jön vissza, mikor ő hívott be a hálószobába. Néhány perc elteltével mégis csak megjelent, olyan fantasztikus tojásrántottát prezentálva nekem (mindezt úgy, hogy észre sem vettem), hogy a közismert szlogennel éljek, "még az angyalok is bűnbe esnének tőle"! Gazdagon megrakva minden földi jóval: kolbász, hagyma, padlizsán!
Rá kell ébrednem arra, hogy kedvesem, nem csak hogy a konyhaművészet "vangoghja", de a stílus amivel ezt előadja, lenyűgöző és utánozhatatlan.

Amiért itt vagyok

Amikor először meghallottam a hangját, azt gondoltam:
- Ki lehet ez a tünemény, akinek a torkában egy szimfonikus zenekar játszik?
Elvarázsolt a hangja! Nagyon sokat beszélgettünk és vágytam a találkozásra, de olyan nagyon távol laktunk egymástól.
Egy napon mégis elindultam hozzá. Izgatott voltam. Útközben többször felhívtam őt és mondtam, merre járok, mikor érek oda. Megérkeztem a vasútállomásra, persze hogy nem volt még ott. Leültem egy padra, vártam. Azt már tudtam, hogy késni fog, de szerencsére mégsem kellett rá órákat várnom. Mikor megláttam, az volt az első gondolatom:
- Milyen hülye a frizurája, de azért aranyos!
Kérdeztem, hová menjünk, amire egy határozott "nem tudom" volt a válasz. Azért mégis csak eljutottunk egy kis kávézóig, ahová beültünk. Kívülállónak olyan semmitmondó csevegésnek tűnhetett a beszélgetésünk, de mi ketten tudtuk, "terepszemlét" tartunk, felderítjük a lélek felszínét, hogy később könnyebben a mélybe tudjunk ásni. Néztem, ahogy issza a teáját, ő nem kávézik. Ki tudja ő mit gondolhatott akkor rólam?
Elindultunk csak úgy céltalanul, leültünk a város fő utcájáról nyíló kis parkban. Azóta is a mi parkunknak hívjuk... Gyönyörű délelőtt volt, igazi fantasztikusan szép, nyári nap délelőttje. Egy padon folytattuk a kávézóban elkezdett beszélgetést. Hol ő mondta, hol én, aztán egyszer csak megcsókoltam. Már magam sem tudom, honnan vettem bátorságot. Utána már ösztönösen hajoltunk a másik felé, csókoltuk egymást, és akkor megláttam a szemében valamit: félelemmel teli vágyakozást. Azt éreztem, arra vágyik, hogy valaki erősen szorítsa és óvja mindentől és mindenkitől, az egész világtól. Akartam őt. Nagyon. A lelkét, a testét. Akarva-akaratlanul a tudtára kellett, hogy adjam.
Valamikor a nap folyamán beültünk egy csendes kis étterembe. Megvallom őszintén, ott és akkor elveszítettem a fejem. Soha nem éreztem ilyen lángoló szenvedélyt, mint akkor (ez azóta is tart). Őrülten kívántam. Akkor éreztem életemben először, hogy milyen érzés az, ha egy NŐt tartasz a karjaid között! Szinte nem is gondolkodtam, csak folyt belőlem a szó:
- A városban maradok holnapig... Még nem tudom, hol alszom, de itt maradok, mert holnap is látnom kell...
Éreztem, kicsit gondolkodik, majd a telefonjáért nyúlt. Rövid körtelefon után felajánlotta, aludjak náluk. Naná, hogy igent mondtam. Kicsit zavarban volt, mondta, be kell vásárolnia, nem számított vendégre. Sebaj! Gyalog sétáltunk hazáig, minden percét élveztem, hisz akkor már foghattam a kezét.
Otthon egy gyors bemutatkozás a családnak, vidám trécselés a gyerekekkel. Alig vártam, hogy kettesben legyünk... Őrült módon estünk egymásnak, szinte faltuk egymást. Testének minden porcikáját éreztem, azt akartam, hogy eggyé váljunk és soha senki ne tudjon többé minket elszakítani egymástól.
Rövid volt az az éjszaka. Reggel fáradtan keltünk. Ráadásul mindketten tudtuk, el kell mennem. Tudtam, hogy vissza fogok jönni, hogy nem egy éjszakás kaland volt, amit átéltem. Azt éreztem, hogy sosem akarom elengedni őt, ölelő karjaim mindig védeni fogják, nem csak a testét, a lelkét is.