Hogy is van ez százados úr?

Néhány napja harsogja a média annak a pár rendőrnek az elfogatását, akiket korrupcióval és megvesztegetésük körülményeivel vádolnak. Teljesen ledöbbentem, mikor meghallottam egyikük nevét, róla soha nem tudtam volna elképzelni, hogy ilyet tesz. Na, nem mintha annyira becsülném, inkább egy velem történt eset miatt, aminek ő is részese volt.
Egy közeli ismerősöm anyagi zűrbe keveredett, s mivel tudtam, hogy jól fizető állása van, szívesen nyújtottam neki baráti kölcsönt. Papír és kamat nélkül. Annyit kértem tőle, hogy az autómhoz szerezzen be egy alkatrészt, amihez ő könnyen hozzájut a munkahelyi kapcsolatai révén. Természetesen a segítséget nem ingyen kértem. A lejárati időt három hónapban határoztuk meg, azt mondta ennyi idő elég lesz neki arra, hogy visszafizesse a kölcsön teljes összegét.
Eltelt a három hónap és én csak vártam és vártam... Az úriember nem jelentkezett. Néhányszor felhívtam, ő kért még néhány napot, én pedig újra vártam és vártam, míg nem néhány nap, hanem néhány hét eltelte után emberünk eltűnt. A telefonját kikapcsolta, az e-mailekre sem válaszolt. Elfogyott a türelmem. Mivel az autóm épp szervizben volt, egy barátomat megkértem, vigyen el adósom lakásához, hogy beszélhessek vele. Mit ad Isten, mikor odaértünk, ő épp akkor lépett ki a házuk kapuján. Próbáltam higgadt maradni, udvariasan figyelmeztetni, hogy már rég lejárt a határidő, adja vissza a pénzt, amivel tartozik. De mi tagadás, időnként szakadozott az a húr, talán egy-két csúnyább szó is kicsúszott a számon, de nem fenyegettem meg, semmi olyat nem tettem, amitől meg kellett volna ijednie. A pénzemet akartam, hisz nem kis összegről volt szó. Elmondtam, amit akartam, meg sem vártam, mit válaszol, beültem a kocsiba és ott hagytam őt az utca közepén, nem érdekeltek a mentegetőzései.
Néhány újabb eseménytelen nap után a főnököm keresett, közölte, hogy azonnal menjek, az Országos Főkapitányság bűnözéselleni osztályára, mert beszélni szeretnének velem. El sem tudtam képzelni, miért keresnek. Felettébb gyanús volt a dolog, mert magázódva köszöntöttek, ami kollégák között ugye nem szokás. Alig ültettek le, máris nekem szegezték a kérdést:
- Ismeri "xy" urat?
Balsejtelmem kezdett beigazolódni, hisz a név a nekem tartozó úriemberé volt. Nem mondhattam mást, ismerem. A következő kérdés szinte sokkolt:
- Miért fenyegette meg halásosan "xy" urat? Tisztában van azzal, hogy az ön által adott kölcsön uzsorának minősül?
Azt hittem rosszul hallok. Mint kiderült, a fickó feljelentett azzal, hogy a "bandámmal" odamentem a házához, ahol majdnem rátörtük a kaput, én pedig életveszélyesen megfenyegettem, mert nem tudta visszaadni a pénzt száz százalékos kamattal.
Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam, pár percig csak bambán néztem magam elé. Mikor magamhoz tértem valamennyire, elmondtam, mi történt, s hogy tanúkkal is tudom igazolni az esetet. Nem hittek nekem, figyelmeztettek, hogy ne hazudozzak össze-vissza, mert nagy baj lesz belőle. Adtak néhány percet, hogy gondolkodjam végig a dolgot és mondjam el nekik az igazat. Amikor egyedül maradtam, komolyan az járt a fejemben, ha kimegyek innen, megkeresem ezt a "csodálatos" embert, és ha már így feljelentett ok nélkül, hát akkor adok neki okot a feljelentésre. Ahogy ezen morfondíroztam, belépett a kihallgató helyiségbe egy nagy darab fickó. Bemutatkozott, H. Lajos százados volt.
Röviden és tömören intézte hozzám a mondanivalóját:
- Nem értem, hogy lehetsz te még rendőr! Ilyenek szégyenítik meg a testülelet! Annyi pénzt, amit te kölcsön adtál, a te beosztásoddal és fizetéseddel, csakis korrupcióval lehet összeszedni! Remélem, hamarosan ott végzed, ahová való vagy a társaiddal együtt!
Ezzel el is hagyta a helyiséget. Teljesen letaglózott, amit mondott, hogy jön ő ahhoz, hogy pálcát törjön felettem, hisz nem tettem semmi törvénybe ütközőt. Szinte fizikális fájdalmat éreztem a szavai hallatán. Pár perc múlva visszatértek kérdezőim, rákérdeztek, meggondoltam-e magam a történet elmondását illetőleg. Elegem volt, közöltem velük, hogy ha nincs több kérdésük, én távoznék, nem érek rá mindenféle zavarodott elme fikcióit boncolgatni. Még napokig rosszul éreztem magam, álmatlanul teltek az éjszakák, hála H. Lajos úr szavainak. A sebek nehezen gyógyultak.
A nekem tartozó ismerőssel már nem is foglalkoztam. Egy közös hölgy ismerős révén azonban mégis visszakaptam a pénzem, sőt az ígért alkatrész is megérkezett az autómhoz. A feljelentésből sem lett semmi érdekes módon.
Hogy miért jutott épp most eszembe ez a történet? A fent említett korrupciós vád egyik gyanúsítottja H. Lajos, aki annak idején nagyon féltette a mundér becsületét! Érdekes dolog ez, mert míg én nyugdíjba vonultam, és minden éjjel a szerelmemmel alszom egy ágyban, ő épp egy fogdában ücsörög, s a priccsét kénytelen a gondjaival megosztani. Hát hogy is van ez százados úr kérem?

Hajléktalanok

Hosszú éveken át vigyáztam az emberek hétköznapjait, részese lettem sok lélekmelengető és megrendítő esetnek, így az alábbinak is.
Pontosan már nem emlékszem a dátumra, valamikor 6-7 éve egy fárasztó nappali műszak végefelé történt. Bevonulás előtt szokásunkhoz híven végigjártuk az útvonalunkat, nagyobb figyelmet szentelve a veszélyesebbnek tartott helyeknek. A Városliget is ilyen környéknek számított, sőt számít a mai napig. Ez az a hely, ahol napközben pihennek, sportolnak, de napnyugta után már tisztességes ember nem szívesen teszi be a lábát. A fák között sötét alakok osonnak nem épp becsületes üzleteiket bonyolítva. Elszaporodtak a drogdílerek és velük együtt a kábítószeresek is.Nem volt ritka az sem, hogy mindenféle identitás-zavarban szenvedő emberek lestek itt áldozataikra, nem is hiába. Egy szóval "gázos" környék volt a liget, gyakran fogtunk el többszörösen büntetett zsiványokat a bokrok között, a fák alatt.
Azon a napon is valami hasonlóra számítottunk. Épp bekanyarodtam a Közlekedési Múzeum előtti útra, mikor kollégámmal együtt arra lettünk figyelmesek, hogy tőlünk jó pár méterre a múzeum mellett kiállított mozdony tövében két sötét alak mocorog. Gyorsan fékeztem, kiugrottunk az autóból, hogy megnézzük, mi történik ott. Két, korunkbeli fiatalember próbált meg elhelyezkedni hevenyészett, rongyokból összetákolt fekvőhelyen. Elkértem az irataikat, leellenőriztem őket, miközben néhány kérdést tettem fel nekik, mégis mit keresnek az utcán. A válaszaikból ítélve rögtön sejtettem, nem szokványos hajléktalanokról van szó. Választékosan beszéltek, tisztelettel. Két elkeseredett ember története rajzolódott ki előttem.
Egyiküket a családja semmizte ki, mikor a szüleik meghaltak, a kedves testvérek úgy gondolták eladják a  házat öccsük feje felől. Olyan csalárd módon intézték az ügyet, hogy egyetlen fillért sem kapott az örökségből, s a házat is el kellett hagynia. Most két diplomával, kiváló angol és német nyelvtudással, egy váltás garnitúra ruhával kénytelen az utcán tölteni az éjszakát.
A másikuk története szokványosabb volt, Jó szakmával (ács és állványozó) lépett ki a semmibe egy rossz házasságból. Amit kemény munka árán megszerzett az évek folyamán, azt az exfeleség és az újonnan felbukkant nagy "ő" szépen elorozta. Így ő is az utcán tölti az éjszakáit.
Mindkettőjük panaszkodott, hogy mivel nincs elég ruhájuk, még egy állásinterjúra sem tudnak elmenni, így valószínű, hogy csak nagyon nehezen kapnak majd munkát. Míg beszéltek, azon gondolkodtam, hogyan segíthetnék nekik és akkor eszembe jutottak az autóm csomagtartójában mág régóta pihenő, kidobásra ítélt, bezsákolt holmik.
Elköszöntünk a két embertől, bementünk a kapitányságra, leadtuk az autót. Átöltöztem, s máris indultam vissza a Városligetbe. Ahogy odaártem hozzájuk és rájuk köszöntem, rögtön felismertek, s mivel már nem voltam szolgálatban, tegezve üdvözöltek. Mondtam, hogy segíteni szeretnék rajtuk, elővettem a csomagtartóból az összecsomagolt ruhákat, cipőket. A két férfi csak nézett rám, először nem szóltak semmit, majd egyikük odalépett hozzám és nagyon halkan csak ennyit mondott:
- Örökké hálásak leszünk neked! Köszönjük!
Láttam a könnyeket a szemeikben, zavarban voltunk mindannyian, így gyorsan kezet fogtam velük és elköszöntem.
Hogy az esetnek van-e tanulsága? Talán csak annyi, soha ne szégyellj adni, nem tudhatod, holnap mi történik veled.

запорожец

A fővárosban születtem. Lakótelepi, úgynevezett "kulcsos" gyerek voltam. Míg szüleink dolgoztak, mi a házak között múlattuk az időt a többiekkel.
Sosem unatkoztunk. Ha más nem akadt, bújócskáztunk, fogócskáztunk a lépcsőházakban. A parkolóban számoltuk az autókat, figyelemmel kísértük, ki milyen autó tulajdonosa. A "zsigulisok" jómódúnak számítottak, a "trabantosok" és "skodások" már a nem annyira módos, de a jó helyzetben lévő emberek táborát gyarapították. Voltak számunkra extrémnek tűnő autótulajdonosok is. Ilyen volt például az, akinek Zaporozsece volt. Volt egy fazon, ő rögtön három tulajdonosának is vallhatta magát. Ez még nem is tűnhet annyira extrémnek, de az egyiket rózsaszínre, a másikat citromsárgára "fényeztette". A harmadik öreg, egy ütött-kopott bordó volt. A fickó minden vasárnap dél körül ünnepélyes keretek között beindította a járgányait, ami majdnem akkora zajjal járt, mintha egy hadosztálynyi tank masírozott volna végig a parkolón. Szüleink mérgesen szidták emberünket:
- Még a vasárnapi rántott csirkét sem lehet nyugodtan megenni!
Mi gyerekek bezzeg nem voltunk felháborodva. Vidáman, az ablakban lógva néztük a berregő jószágokat, miközben arról beszélgettünk, ha egyszer felnövünk, ilyen autónk NEM LESZ, az egyszer biztos.

A művésznő

Sok mindent láttam, hallottam a "pályafutásom alatt", ahogy szomorú, úgy vidám dolgok is történtek velem.
Budapesten dolgoztam a közrendvédelmiseknél. Hűvös, szeles, késő októberi délután volt. A városban mindenhol hosszú autósorok kígyóztak. Kollégámmal azt terveztük, bevonulás előtt kerülünk még egyet az útvonalunkon. A hatodik kerület egy forgalmas kereszteződésében éppen zöld jelzést kaptam, amikor egy jármű nagy sebességgel a piros jelzés ellenére elém kanyarodott. Egymásra néztünk a társammal és szinte egyszerre nyúltunk a megkülönböztető jelzést kapcsoló gombhoz. Én csak annyit mondtam:
- Na, ezt azért már nem!
Megállítottuk az autót, odasétáltam a sofőr felőli ajtóhoz és kinyitottam. Egy nagyon csinos ismert színésznő nézett rám riadtan.
- Talán valami baj van? - kérdezte.
- Miért úgy érzi, hogy mindent jól csinált? - kérdeztem vissza.
- Hát lehet, hogy egy kicsit sárgább volt a lámpa, mint kellett volna.
- Igen, végül is így lehet is mondani!
Miután ellenőriztük a nyilvántartóban gépjármű adatait, rádión keresztül a hölgyet leprioláltam - persze nem volt vele semmi gond -, hadd irigykedjen a többi kolléga. Ez alatt a hölgy ijedten lapult a kocsijában. Társammal megvitattam a dolgot és úgy láttuk, az ijedtsége mellé egy figyelmeztetés éppen elég büntetés lesz. Visszasétáltam a kocsihoz és kinyitottam az ajtót.
- Most mi lesz? - kérdezte riadtan.
- Tudja hölgyem, hogy ezért a szabálysértésért tízezer forint bírság jár? Most eltekintek tőle, de ígérje meg, hogy ezt a pénzt a kislányára költi!
Mivel a kérdésem mondhatni költői volt, választ sem várva becsuktam a jármű ajtaját és elindultam a saját kocsim felé. Hirtelen kiabálásra lettem figyelmes, meg fordultam. A hölgy hosszú bundában kipattant az autójából, utánam futott és a nyakamba ugrott. Össze-vissza csókolt, miközben a két lábával a levegőben kalimpált.
- Köszönöm, köszönöm! Nagyon köszönöm! Annyira aranyos volt hozzám! - kiabálta. Csak álltam ott, mint egy szobor, szótlanul az úttest közepén. Sok éves tapasztalattal a hátam mögött, halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy mit mondjak vagy csináljak. Néhány másodpercig így álltunk, aztán elengedte a nyakam, még egy búcsú csókot lehelt az arcomra és igazi dívaként belibbent az autójába, majd elhajtott.
Még most is ott állnék, ha a társam nem lök oldalba széles vigyorral az arcán.
- Na mi van, nem megyünk? Mindenki téged néz!
Körülnéztem, a forgalmi dugó miatt rostokoló autókból mosolygó, nevető emberek néztek rám. Autóba pattantunk, elhajtottunk a helyszínről.
- Te, ez mi volt? - kérdeztem a kollégát.
- Én nem tudom. Majd ebből is egy rendőr vicc lesz, ami majd így kezdődik: áll a rendőr az úton a nyakában egy nővel...
- Na menjél te a p...ba!