A fővárosban születtem. Lakótelepi, úgynevezett "kulcsos" gyerek voltam. Míg szüleink dolgoztak, mi a házak között múlattuk az időt a többiekkel.
Sosem unatkoztunk. Ha más nem akadt, bújócskáztunk, fogócskáztunk a lépcsőházakban. A parkolóban számoltuk az autókat, figyelemmel kísértük, ki milyen autó tulajdonosa. A "zsigulisok" jómódúnak számítottak, a "trabantosok" és "skodások" már a nem annyira módos, de a jó helyzetben lévő emberek táborát gyarapították. Voltak számunkra extrémnek tűnő autótulajdonosok is. Ilyen volt például az, akinek Zaporozsece volt. Volt egy fazon, ő rögtön három tulajdonosának is vallhatta magát. Ez még nem is tűnhet annyira extrémnek, de az egyiket rózsaszínre, a másikat citromsárgára "fényeztette". A harmadik öreg, egy ütött-kopott bordó volt. A fickó minden vasárnap dél körül ünnepélyes keretek között beindította a járgányait, ami majdnem akkora zajjal járt, mintha egy hadosztálynyi tank masírozott volna végig a parkolón. Szüleink mérgesen szidták emberünket:
- Még a vasárnapi rántott csirkét sem lehet nyugodtan megenni!
Mi gyerekek bezzeg nem voltunk felháborodva. Vidáman, az ablakban lógva néztük a berregő jószágokat, miközben arról beszélgettünk, ha egyszer felnövünk, ilyen autónk NEM LESZ, az egyszer biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése